Teurgia - A vég útján

Jelek rajzolódnak a sűrű ködben elém Bátran lépek, úgy érzem, van még remény. A vének mit felém súgnak, egy mélyebb valóság, Képzelem, vagy igaz? Az mindegy már... A hegyek ormát látom, Csupasz ágak vágnak az égbe a fákon Varjak serege feketedik körben A magány romjai hevernek egy gödörben Levetik magukról a rothadó húst, Érzem a mélység, magába húz. Nem látom, csak hallom, feltámad a vihar Nem kell sok és betemet a nedves avar. Levegőm egyre fogy, elhagy az erő Nem tudok mit tenni, készül a rideg temető Azzá vágyok válni, mi húsba marón fájhat, A kegyetlen valóság csupasz fája, Kitaszítva oda, hol senki se járhat, Még magad se tudod, ki lehetsz... Önmagad vagy az árnyad? A testem kitaszít, és semmivé válik. A lelkem, létem tükrét tárja elém, Hogy lássam felfoghatatlan vágyam, Mely oly fájón hasít belém. Rám tekint a fagyos hold, a fény haldokol. Varjak károgása jelzi a gyászt, Most levetem magamról hazug leplem, És a testem elenged. Lelkem nemsoká a varjakkal repül A fekete tömegbe vegyül Nem tudom mi vár reám, meddig érek el Sártól mocskos testem az avarral porlad el. S az út, min oly bátran jártam, a vég útja volt, Sötét ösvény, melyet megjár minden holt. Jöjj velem s elmarad minden mit félsz, Jöjj velem s megérint a legsötétebb éj